Többen kérdezik tőlem kíváncsisággal vagy épp bizalmatlanul: „Amikor az idegrendszerről, a test feszültségéről, inekomplett stresszreakciókról vagy a traumák testi lenyomatáról beszélsz egy coaching ülésen, tulajdonképpen nem terapeutáskodsz?”
Ez a kérdés pedig teljesen természetes, sőt, kifejezetten üdvözlendő a mai marketingszövegek uralta világban. A segítő szakmák piacán ugyanis tapasztalható egyfajta etikátlan összemosódás és sajnos valóban sokan nyúlnak mélylélektani vagy klinikai területekhez anélkül, hogy a megfelelő módszertani és klinikai háttérrel rendelkeznének. A kérdés tehát jogos, a kompetenciahatárok tisztázása pedig elengedhetetlen az ügyfelek biztonsága érdekében.
Felelős szakemberként világosan vallom: a neuro-szomatikus coaching Magyarországon is egyre inkább a modern segítői praxis, üzleti élet és személyes fejlődés logikus, tudományosan megalapozott vonalává válik, de ez nem a pszichoterápia kijátszása vagy olcsó utánzata.
A coaching és a pszichoterápia világában évtizedek óta dominálnak a kognitív és verbális alapú megközelítések. A „mi a problémád?” és a „mi a célod?” kérdésekre épülő narratívák, eszközök és analitikai módszerek alapvetően határozzák meg a fejlődésről alkotott képünket.
Azonban egyre több tapasztalat mutat rá arra, hogy a kognitív (logikai, analitikai) megközelítés alapján várt adaptív neuroplaszticitás sok esetben csupán egy újabb coping (megküzdési) mechanizmus kialakulását teszi lehetővé, ahelyett hogy valós, rendszerszintű transzformációt hozna létre.
A mai kor szakorvosainak és egészségügyi dolgozóinak fontos tisztában lennie a “láthatatlan betegségek családjával” is. Ma már tudjuk, hogy nem minden betegség jár struktúrális eltéréssel, klasszikus képalkotóval vagy laborral kimutatható elváltozásokkal. Az is fontos, hogy hatalmas felelőtlenség egy beteg tüneteit invalidálni csupán azért, mert nem találtak nála szervi eltérést.
A komplex kórképek és képalkotók számára láthatatlannak tűnő funkcionális zavarok ugyanolyan fizikai jelenségek és ugyanolyan komoly szenvedést okoznak a pácienseknek, mint a strukturális problémával járó betegségek. A modern orvoslás része, hogy a klasszikus kórképek és kórélettani jelenségek mellett tisztában legyünk ezekkel is.
A páciensek érzelmi bántalmazása (pl. “Nincs Önnek semmi baja!” “Nem fáj az annyira!” “Ez csak pszichés!”) nem megengedhető viselkedés egy segítő szakember részéről. Azért, hogy ezeket a helyzeteket kivédhessük, kiemelten fontos a megfelelő egészségügyi ismeretek folyamatos up-date-elése, fejlesztése, a helyes diagnózisig történő páciens-management kidolgozása, a támogató kommunikáció és saját jóllétünk ön-menedzselése.
Jelenlegi cikkem 5 fontos “láthatatlan betegségcsoportot” igyekszik röviden bemutatni ill. elkülöníteni, melyek közt - felszínes ismeretek mentén - sok hasonlóság fedezhető fel és mindegyiket gyakran címkézik “pszichés probléma”-ként. Utóbbi által sok valóban beteg páciens szekunder traumatizációja történik meg, melyek tovább rontják a páciensek fizikai állapotát is. Célom egy rövid áttekintés által segíteni, hogy megelőzhetőek legyenek ezek az eseteket.
