A munkahelyi kapcsolatok gyakran összetettebbek annál, mint elsőre gondolnánk. Nemcsak a szervezeti kultúra, a szakmai elvárások és együttműködési formák alakítják őket, hanem a saját kötődési mintázataink is. Ezek azok az idegrendszeri „tanult reakciók”, amelyek meghatározzák, hogyan érzékeljük a közelséget, a távolságot és a biztonságot különböző szerepeinkben. Szupervíziós üléseimen ismét felbukkant, milyen könnyen vezethet félreértéshez, ha ugyanazt a helyzetet egy adott kötődési szemüvegen keresztül látjuk.

A héten több segítő szakember is olyan munkahelyi csalódással érkezett hozzám szupervízióba, amely mélyen megrendítette a bizalmát, biztonságérzetét. Közös pont volt, hogy kollégáik távolságtartóbb vagy kevésbé személyes hozzáállását személyes visszautasításként élték meg, ami intenzív érzelmi feszültséget, szorongást és bizonytalanságot hozott felszínre.

Mit mutattak a kötődési mintázatok a munka tekintetében?

Mindkét hozzám forduló szakemberre jellemző volt egy szorongó-ambivalens kötődési mintázat a munkahelyi szerepével kapcsolatban. Ez a működés felerősíti, szinte elemi-szükségszerűséggé teszi a közeli kapcsolódás iránti igényt, ennek vélt vagy valós hiányában pedig az elhagyatottságtól való félelmet. Számukra a biztonságot a szoros, személyes és azonnali (lehetőleg pozitív) visszajelzéseken alapuló munkahelyi kapcsolatok jelentették.

Ezért, amikor kollégáik (számukra természetes) munka–magánélet határként egy náluk nagyobb érzelmi távolságot tartottak vagy élesebben tartották a szerepek közti határokat, ők ezt nehezen értelmezhetőnek vagy konkrét elutasításnak élték meg. Volt ahol nem történt konfliktus, mégis aktiválódott az elutasítottság séma.

A kötődési mintázatok lehetnek azonosak, vagy akár nagyon különbözőek is bizonyos szerepben

Fontos felismerni, hogy kötődési mintázataink nem minden életterületünkön ill. szerepünkben egyformák.
Az idegrendszerünk azt „tanulja” egész életünk során, hogy adott szerepeinkben mi a biztonságos és mi a veszélyes, ami akár szerepektől, helyzetektől vagy kapcsolattípustól függően jelentősen eltérő lehet.

Előfordulhat például, hogy valaki pl. szorongó-ambivalens a magánéletben, ugyanakkor elutasító-elkerülő a kollégáival és munkahelyi kapcsolataiban, de segítőként a klienssel biztonságosan kötődő. Ez nem ellentmondás, egyszerűen minden szerepben más a biztonságos és a veszélyes az idegrendszer számára.

Segítő szakmákban valószínűleg gyakoribb, hogy a segítő egy maga által jól strukturált, biztonságos, egyértelműen keretezett szakmai kapcsolatban (pl. klienssel, pácienssel) biztonságos kötődés működik, hiszen ő keretezi és működteti a dinamikát a "saját szájíze szerint". Eközen lehetséges, hogy a munkahelyi- vagy a személyes kapcsolatokban egészen más dinamikák és mintázatok aktiválódnak.

Tehát fontos tudni, hogy a kötődési stílus nem egy statikus személyiségjegy, hanem egy tanult idegrendszeri reakció arra, hogy az adott helyzetben mi tűnik biztonságosnak vagy veszélyesnek és mi a bevált kockázatcsökkentő vagy biztonságkereső viselkedési mód.

Vakfoltok és perspektívaváltás a szupervízióban

Az említett szuprevíziós folyamatokban nehéz volt az elején beengedni a másik fél nézőpontját. A belső biztonságérzet megingása miatt a szupervideáltak idegrendszere kezdetben „nem engedte be” a perspektívaváltást. Ez egy teljesen természetes önvédelmi mechanizmus, ami később, a köztünk lévő biztonságos tér hatására elkezdett oldódni.

Azonban, ahogy sikerült rátekinteni más szemszögből ugyanazokra a helyzetekre, világossá vált a szupervideáltak számára, hogy...

• a munkahelyi közelség-távolság mindenkinek mást jelent,
• a kollégák "távolságtartása" nem személyes ellenérzés, sőt, van, hogy részükről már akár ez is közelség
• a sok félreértés a biztonságérzet hiányából ered, nem a kapcsolat értékéből.

Az egyik résztvevőnél az is kiderült, hogy a munkahelyi közelség keresésében erősen benne van a magánéleti baráti kapcsolatok hiányának pótlási szándéka. Emiatt is vált különösen fontossá és fájdalmassá a virtuális konfliktus, hiszen így a munkatársak reakciói nagyobb súlyt kaptak, mint amekkora valójában hozzájuk tartozott.

Mit tanulhatam szupervízorként ebből?

1. A szupervíziós ülések is szépen megmutatják, hogy a kötődési mintázatok szerepenként változhatnak.
2. A biztonságérzetünk és hozzájuk kapcsolódó nézőpontjaink, hiedelmeink határozzák meg a perspektívánkat és a reakcióinkat.
3. Gyakran nem a konkrét konfliktus okozza a fájdalmat, a jelen helyzet nem az "itt és most"-nak szól, az csak aktivált egy korábbi emléket, egy mintázatot, ami jelen helyzetben diszfunkciós megküzdési mód.
4. A saját kötődési mintázataink tudatosítása és a perspektívaváltás gyakorlása segíthet abban, hogy kevesebb félreértéssel és több megértéssel kapcsolódjunk a munkahelyünkön és önmagunkhoz is.